A páva nem kér pecsétet – avagy a táblák köre bezárult

Vannak dolgok, amiket egyetlen tollvonással el lehet intézni, és vannak, amikhez a legvastagabb törvénykönyv is kevés. A közigazgatás például imádja a papírt: ha a paragrafus úgy kívánja, a megyéből vármegye lesz, a kormánymegbízottból főispán, az út széli rozsdamentes táblákról meg lekerül a régi felirat, hogy helyet adjon az ezeréves múltnak szánt modern matricának.

Aztán telik-múlik az idő, a naptár lapjai peregnek, és egyszer csak fordul a kocka: a vármegyékből ismét megyék lesznek.

Ilyenkor az ember akaratlanul is elmosolyodik. Nem feltétlenül a politikán, inkább a dolgok örök, kissé abszurd természetén. Mennyi nyomtatvány, bélyegző, honlapfejléc, szoftveres adatbázis és hivatalos pecsét fordult meg a hivatalnokok keze alatt ebben a szűk négy évben! Mire az utolsó falusi határtáblán is megszáradt a ragasztó a „vár-” előtag alatt, most lehet elővenni a kaparóvasat, és kezdeni az egészet elölről. A nyomdaipar és a táblagyártók persze hálásak az efféle történelmi lendületért, a költségvetés meg úgyis elbírja – hiszen a papír, mint tudjuk, türelmes jószág.

De vajon mit szól mindehhez a kultúra?

Ady Endre és az ismeretlen népköltő most valószínűleg összekacsintana valahol a felhők felett. Mert amíg a hivatali folyosókon lázasan írták át a rendeleteket, a fejekben fel sem merült, hogy a népdalt is fazonírozni kellene. Senki nem kezdte el énekelni, hogy „Felszállott a páva a sima megyeházára”, sem 1950-ben, sem 2023-ban, és garantáltan nem fogja senki most sem.

A versmérték, a rím és a kollektív emlékezet nem kér pecsétet a járási hivataltól. A magyar irodalomban a vármegye nem közigazgatási kategória, hanem szimbólum: a poros, rácsos ablakú hatalom és a szabadságra vágyó szegénylegények örök szembenállása. A páva pedig – akár Ady forradalmi látomásában, akár Kodály fenséges dallamaiban – rendületlenül száll. Nem nézi, éppen milyen tábla lóg a kapu fölött, és fittyet hány arra is, hogy az épületet épp vármegyei vagy megyei önkormányzatnak hívják a legfrissebb Magyar Közlönyben.

A hivatali lázcsillapítók jönnek és mennek, rendszerek keresztelik át egymás után a tereket, utcákat és intézményeket. De a lényeg mindig a táblák mögött marad: a hétköznapi valóság, a föld, az ember, meg a dal, amit nem fog a bürokrácia rozsdája.

A páva ül a kupolán, és csendben nézi, ahogy odalent megint cserélik a feliratot.