Elég egyetlen kép az út szélén heverő, elhullott őzről és egyetlen fanyar, ironikus mondat ahhoz, hogy elszabaduljon a digitális pokol. Nem a helyi problémáról, nem a belterületi vadkárokról, és pláne nem a valóságról indult el a diskurzus. Néhány óra leforgása alatt a virtuális tér kitermelte magából a tökéletes társadalmi kórképet, vagyis a természetről mesekönyvekből tájékozódó, morális felsőbbrendűségben tetszelgő tömegpszichózist.
Amikor kitettem a bejegyzést a Szilvágyi utcában fekvő őzről, pontosan tudtam, mit látok. A kertek alatt, a 30-as zónában kószáló, kerítéseknek ugró, szőlőket és veteményeket taroló vadállomány újabb áldozatát láttam. Aki vidéken, kertes övezetben él és gazdálkodik, annak ez nem egy rajzfilm szívszorító jelenete, hanem a mindennapi valóság, amely kárt, balesetveszélyt és tehetetlenséget jelent.
Ami ezután a képernyőn történt, az viszont nem a vadvilágról állított ki bizonyítványt, hanem a mai társadalom online állapotáról.
A Bambi-szindróma és a steril szoba romantikája
A reakciók jelentős része egy olyan rétegtől érkezett, amely a természetet kizárólag a televízió képernyőjén, természetfilmek vágott kockáin és animációs mesékben látja. Számukra az őz nem egy túlszaporodott, olykor súlyos mezőgazdasági kárt és közúti vészhelyzetet okozó vadállat, hanem egy simogatni való plüssfigura, amelynek emberi érzelmei, lelke és morális jogai vannak.
Ez a mélyen elterjedt Bambi-szindróma teljesen elszakadt a biológiai realitástól. Az elhullott állathoz mentőt, orvost vagy vizet követelnek, fogalmatlanul azzal kapcsolatban, hogy a biológiai halál beálltával a természetben a lebomlás törvényei érvényesülnek. A ragadozó és zsákmány viszonyt, a populációszabályozást vagy az élőhelyi konfliktusokat nem ismerik, számukra az ember a gonosz betolakodó, az állat pedig a bűntelen áldozat. Ugyanezek az emberek a hétvégi bevásárláskor a húsospultnál már nem gondolnak arra, hogy az a vákuumcsomagolt szelet hús egykor szintén élt, lélegzett és vágóhídon végezte, hiszen a sterilizált városi lét kényelme felmentést ad a gondolkodás alól.
Az empátia álarcába bújtatott agresszió
A legriasztóbb jelenség azonban nem a tájékozatlanság, hanem az a gátlástalan brutalitás, amellyel a természetszeretők megnyilvánultak. A hozzászólások között villámgyorsan megjelentek a legdurvább személyeskedések, a posztoló halálát, súlyos betegségét vagy családtagjainak pusztulását kívánó bejegyzések.
Itt érhető tetten a modern közösségi média legnagyobb anomáliája, a toxikus empátia.
A kommentelő a saját szemében a jó, a nemes, a védtelenek szószólója. És mivel meg van győződve a saját erkölcsi tévedhetetlenségéről, úgy érzi, felhatalmazást kapott a legalantasabb gyűlöletkeltésre is. Az állat iránt mutatott – egyébként teljesen haszontalan és tét nélküli – sajnálat azonnal átcsap az embertárs iránti nyílt, agresszív kárörömbe és rosszkívánságokba. A klaviatúra mögül bárki lehet erkölcsi bajnok anélkül, hogy akár egyetlen liter vizet kivitt volna a határba, vagy felelősséget vállalt volna egyetlen valós helyzetért.
Az algoritmus, ami a dühből él
Ez a lincshangulat nem véletlenül alakul ki, hiszen a Facebook üzleti modellje a felháborodásra épül.
A rendszer algoritmusa nem mér tartalmat, nem vizsgál kontextust, és nem érdekli az igazság. Egyetlen dolgot figyel, mégpedig az interakciót. Egy dühös emojit leütni és egy gyűlölködő mondatot odabiggyeszteni pontosan tízszer akkora aktivitást jelent a platformnak, mint egy higgadt, szakmai hozzászólás. Az algoritmus érzékeli a feszültséget, és azonnal százezrek hírfolyamába löki be a posztot olyanok elé is, akik soha életükben nem hallottak a környékről, nem jártak a Szilvágyi utcában, és azt sem tudják, mi az a vadkár.
A bejegyzés kikerült a lokális valóságból, és pillanatok alatt egy országos gladiátoraréna közepén találta magát, ahol a hüvelykujjak lefelé mutatnak, a virtuális tömeg pedig vért akar látni.
Tükör a falon
A tanulság keserű, de egyértelmű. A közösségi média ebben a formájában nem a társadalmi párbeszéd terepe, hanem egy torz tükör, amely felnagyítja az emberi sötétséget és a funkcionális analfabetizmust.
Amíg egy szarkasztikus mondat elegendő ahhoz, hogy vadidegen emberek a legrosszabbat kívánva árasszák el a másikat, miközben a valódi kérdések – a vadgazdálkodás válsága, a belterületi károk, az aszály sújtotta élőhelyek – észrevétlenek maradnak, addig nem a vadállomány van bajban a város szélén.
A valódi probléma a képernyők előtt ül, és bőszen gépeli a magáét.
Discover more from 1st-press
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
